Ópium – Egy elmebeteg nő naplója

Szász Jánossal mindig csak a gond van. Szegény-szegény rendező egy nagyon csúf és süppedős-lápos vidék lakója, ahol az a művészréteg üldögél, akiket röviden csak úgy hívunk A Nagy Rendezők. A Nagy Rendezők Lápjában élőket “illik” tisztelni, “illő”, hogy fejet hajtsunk alkotásaik előtt. Szász János is ott ül közöttük, s azt is “illik” tudni, hogy a Witman fiúk után repült erre a kényes vidékre. Mikor felröppent a hír, miszerint belevág a magyar irodalom egyik legfeldolgozhatatlanabb és -hidegebb alkotásába, már sokan előre dörzsölgették a markukat: “János lezuhan.” – tévedtek; már régen ott volt. Ez mit is jelent? A magyar filmhez lassan hozzászoktatott itthoni közönség fintorogva fordul majd el a produktumtól, és azt mondja rá, hogy “széklet”. A pici, de növekvő Ifjú Sznobok Egyesülete viszont nyálcsorogva tűzi zászlajára Szász izéjét. Tévedtek…

Mert Jánosunk gépe nem zuhant le. Kicsit megpörgött a légáramlatoktól, meg ugrált is, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy hullani kezd, de Szász, akár egy modern Balu kapitány felrántotta a botkormányt, és a gép levegőben maradt. Így komoly esély van rá, hogy (ha nem is Kontroll-szintű) de kultfilm lesz ebből a moziból, kissé érdemtelenül.

Mielőtt azt hinné bárki, hogy “fikázom” az Ópiumot és fanyalgok, már most szögezzük le: NEM. Csak éppen helyet kell neki találni ebben a ködös korban, ahol a művészi alkotásokat minden eddiginél jobban veszélyezteti a feledés homálya. Egy megközelítőleg jó produkció általánosságban egy hónap alatt kihullik az emlékezetekből, az a pár, ami meg nem, meghatároz minden későbbit.

Szász János műve nagyon jó film, és hatalmas lehetőség arra, hogy utat, hidat találjon két, egymásra vicsorgó közösségre, akik a modern művészet abszolút letéteményesének tekintik magukat.
Hol is állunk most? Egy fontos és nagyon kényes művészeti korszak küszöbén. A rosszértelemben vett fogyasztói társadalom melléktermékein felnőtt és besokallt egy új generáció, s most foggal-körömmel tép mindent, amiben hírnévre vagy elismertségre szert tett alkotók dolgoznak, miközben négy forintból készült filmes szenvedésre Prima Primissimát szavaz. Hogy egyre többen vannak, az nem csak az őket kinevelő (és őket már megbánó) alternatív művészeknek köszönhető, de a kétségbeejtő itthoni televíziózás is nagyban hozzájárult a pohár-beteléshez. Így aztán vitatkozhatunk; kinek van igaza. Az éhen döglő pinceszínház színészének, aki sírógörcsöt kap a színpadon, és ha kell, folyamatosan tud ugatni vagy nyávogni két órán keresztül, ha úgy kívánja a rendezői koncepció, vagy annak a művésznek, aki megunta a gyomorkorgást, ezért pénzzé váltja a tehetségét, lehetőleg olyan nyelven, hogy egyszerre sok ember megértse. És ne higgyük el egyik vagy másik oldal sopánkodását, hogy nem kapnak elég pénzt és nincs elég közönségük. Dehogynem! Csak éppen megosztják az apró kultúraéhes közönséget, így aztán alig maradnak itt is, ott is. A legnehezebb dolguk azoknak van, akik valahol középen lavíroznának; lásd Szász János új filmjét.
Az Ópium azért fog eltűnni a semmiben – már ha így lesz, és most pesszimisták vagyunk – mert egyik oldal sem tudja igazán zászlóra tűzni. Jelen alkotás olyan, mint egy svédasztal, amelyhez meghívták a Hétköznapi Embert és az Alternatív Embert. Mindkettőnek tetszeni fog, és mindkettőnek másért – de ugyanez igaz fordítva is; egyiknek sem fog tetszeni.

A törekvés viszont dicséretes és üdvözlendő: legyünk híd két part gyűlölködői között. Ezért, és csak ezért bocsátható meg, hogy Máthé Tibor festészeti érzékkel megkomponált képsorai közé Szász belecsempész néhány üres ballasztot, önmagában értelmetlen művészkedést. A kínosan hosszú kameramozgások is talán azt a célt szolgálják, hogy a sok pénzt kapott film legalább egy nyüves fesztivál-díjat elhozzon valamelyik szemlén.

És lássunk csodát; szemtanúi vagyunk egy fordított “öneladásnak”. Mikor a nem-akárki rendező a maga kikristályosodott művészi eszköztárával és látásával készen áll arra, hogy bevonja a nagyközönséget a világába. De a terv dugába dől, mert valami “elvonósdit” várnak tőle – “Jánosom, neked ez megy, csináld ezt” – alapon. Nem tök mindegy, hogy az RTL Klub kéri meg az embert két nemzeti nagyságunk, Oroszlán Szonja és Bajor Imre újabb rongyrázásának megrendezésére, vagy ugyanilyen elvárások alapján fessük a filmünket kékre-zöldre, – mikor melyik szín a trendi.

Ha mégsem csúszik bele a semmi homályába ez a film, az csak egy dolognak köszönhető: Szász János számos koncepció-kérdésben nem engedett. Azonban az a pénzadóknak köszönhető, hogy kortárs művészetekben jártas kedves ismerőseimnek időnként lecsukódott a szeme, máskor meg a vetítőgépből sugárban ömlő fényességre tévedt tekintete. Hiába tehát a túl kiszámított, de mégis erős forgatókönyv, a megrendítően lelkiismeretes színészi teljesítmény, a fenséges operatőri munka…

Ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni azokat a munkatársakat, akiket általában nem említ meg senki. A smink-osztálynak, és jelmeztervező Breckl Jánosnak (aki mögött közel hetven film áll!) köszönhetően a hangulat pokoli és megrendítő, nem kevésbé Kabán Benedek, Linus Burghardt és Lázár Tibor tehetsége adja meg a képek nyomasztó és depresszív hangulatát. Nélkülük Szász nem tudná megértetni velünk, milyen csapdában járnak a szereplőink. És bizony itt van Csörögi István, a Mafilm Audio Kft. Ranódi Stúdiójának vezető, s egyben az ország legjobb szinkronrendezője, számtalan nagysikerű produkció magyarítója. Ha Csörögi nincs, és nem rendezi meg a maga nagyon intim és maximalista módján Kőszegi Ákos és Für Anikó főszerep-szinkronját, az egész kópia fele annyit sem érne nekünk, magyar nézőknek. Ennek a remekbeszabott rendezőnek különösen személyes bizalmas és erős légkört kellett teremtenie a zárt stúdióban…

Bizony komoly esély van rá, hogy Szász olyan jó csapatot verbuvált, ami eljuttatja őt az Oscar-díj gálaestjére, a két főszereplőt, pedig nemzetközi élvonalba röpíti. Azon most nem kívánok töprengeni, a rendező miért ragaszkodott két külföldi színészhez. Tény, hogy a casting során senki nem tetszett neki, s állítja, hogy a Brenner doktor szerepére szóba jöhető színészek, színházi elfoglaltságuk miatt nem értek rá a munkára… tudja a fene.

Ulrich Thomsen olyan, mint egy darab kő. Néhol olyan érzésünk támad, hogy plasztikai beavatkozással érte el arcizmai mozdulatlanságát… Belső izzása és brutális színészi tehetsége menti meg attól, hogy Steven Segal-szerű legyen. A nagyon egyszerűnek megírt szerepébe százával pakolja az apró árnyalatokat és szépségeket, érdekesen és feszülten formálja meg dr. Brenner száraz alakját. Thomsen nagyon erősen szeretné jól megcsinálni a szerepet, sziklaarca időnként megmozdul, és mimikát használ, csakhogy előrébb vigye Jánosunk ügyét. Kár, hogy karaktere nem jut el sehonnan sehová.
És ez sajnos jellemző az egész filmre: mindenki toporog, mindenki egy helyben mozog, senki és semmi nem változik. Gyönyörű, nagyszabású tablóképet látunk, a zárt alakokban hatalmas egyéniségek feszengnek.
Sajnálatos tény, hogy Szász János és Szekér András négy éven át csócsálta a történetet, sikálva, maszatolva, végül elkenték a lényeget, és lett belőle egy irodalmi forgatókönyv. Mielőtt bárki változhatna, végül a nézőnek kell rádöbbennie: komolyan át lett ejtve: semmi nem változott, következésképp semmi értelme nem volt elmesélni ezt a mesét.

Szász nem is tudta, mekkora mázlija volt, mikor kijutott Norvégiába vendég-rendezni… Kirsti Stuboe a színésznője lett. Komoly szerencsének tudom be, hogy a castingon senki nem tetszett a rendezőnek, aki meg igen, az később nem vállalta a feladatot a képen látható meztelenség és intim jelenetek miatt. Az a nagy helyzet, hogy ilyen finoman és európai módon eljátszani egy szerepet… Isten tudja, talán ehhez éppen Kirsti kellett. Példamutató a hozzáállás, ahogy ez a norvég színésznő kidolgozta Gizella törékeny, de kőkemény alakját. Kemény és aprólékos hónapos munka során készült fel az egyébként példátlanul kemény forgatásra. Kirsti Stuboe olyan lény, akibe nagyon könnyű beleszeretni. Még így, vásznon keresztül is rendkívül erős a hatása. Éteri szép ez a nő, és ami megdöbbentő, hogy ezt a kicsavart, tíz éven át kínzott elmebeteg asszonyt szexis áldozattá varázsolja; csupán neki köszönhető, hogy megérezzük a történet szerelmi szálát, ha Thomsenen múlna, hiába erősködnénk.

László Zsolt a mai magyar színjátszás egyik legmarkánsabb tehetséges. Minden tekintetben nemzetközi szintű eszköztára van, a manírnak és a modornak árnyéka sem vetül fel játéka kapcsán. Dr. Moravcsik példamutatóan szadista vadbarom, akit szívesen megkínoznánk Szöllősi Géza bizarr Marilyn Manson-os játékszereivel, amivel bőven felszereltetett a film. Sajnos László Zsolt játékán érződik, bár csak árnyalataiban, a magyar színészek azon tulajdonsága, hogy ha “nemzetközi sztárral” dolgoznak együtt, visszafogják a gyeplőt és befegyelmezik magukat.

És végül, de nem utolsó sorban; Börcsök Enikő és Bognár Gyöngyvér szépen és ízlésesen nőnek fel a két színészhez, gyönyörűen és pontosan játszanak, kidolgozott, komoly nyomatékkal.

Az Ópium című film jó példa arra, mivé lesz egy alkotás, ha túl sokat agyalnak és ülnek rajta: finomkodó, önérzetes, óvatos és félős. Amikor a rendező önmaga szűkre szabott szűrőjén nem fér át a spiritusz… Jó ellenpélda David Cronenberg Meztelen ebédje. Igaz, abból jó nagy botrányok kerekedtek… Azért azt mégse felejtsük el, hogy Szász Jánosnak szembe kellett nézni ezzel a beteg magyar kulturális közeggel. Sok bugyuta kompromisszum ellenére is elsőrangú filmet sikerül létrehívnia. Adja az Ég, hogy szeresse a magyar közönség!

Eredeti cím: Ópium – Egy elmebeteg nő naplója
Rendező: Szász János
Író: Csáth Géza
Forgatókönyvíró: Szász János, Szekér András
Operatőr: Máthé Tibor
Hangmérnök: Sipos István, Manuel Laval, Matthias Schwab
Vágó: Kornis Anna
Főbb szerepekben: Ulrich Thomsen (Dr. Brenner); Kirsti Stuboe (Gizella); László Zsolt (Dr. Moravcsik); Börcsök Enikő; Bognár Gyöngyvér; Rába Roland
Gyártás éve: 2007
Hossz: 108 perc

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>