Könyv

Nabokov: Luzsin-védelem

"Nagyon valószínűtlen, hogy az emberiség valaha is képes lesz hosszú távon meglenni a Mesterséges Éden nélkül." Aldous Huxley-t kicsit is ismerve nem biztos, hogy fenti mondataival a sakkra gondolt, de a gondolkodás és az összpontosítás mégis egyfajta drog. A sakk, úgy tűnik, valahogyan időről-időre megihleti az írókat, amióta csak –a Védák, az Upaniszádok és a curry társaságában- átgyűrűzött Indiából Perzsiába, ahonnan az arabok segítségével lassan ismert lett az egész világon.

A sakk a racionalitás magas foka, a türelem és a koncentráció játéka, mintegy meditáció a fekete-fehér mezőkön. A sakk keleti játék, ahol fakíroknak és jógiknak kell lenni, és a stratégia ködébe burkolózva kell diadalt aratni az ellenfélen.

Nem Nabokov az első, aki megénekli a fekete-fehér mezőkön dúló könyörtelen hajszába való beletébolyodás sziréndalát; de fordítsuk el tekintetünket kicsit Luzsinról, s nézzünk körül - a világban, amely már nem érdekelte Luzsint. Stefan Zweig Sakknovellájának (e sorok olvasója bizonyára sejtette, hogy az ominózus Zweig előbb-utóbb szóba fog kerülni…) hőse a Gestapo börtönében lesz a sakk szerelmese, beletemetkezik a hajszába, mikor kint őt is hajszolják; az ütközetekbe, mikor Hitler a külvilágban már háborúra készül. Luzsin világa ugyanilyen ingatag: a Forradalom után elvesztette társadalmi pozícióját, a két világháború közti "boldogtalan békeévek"(sic!) nyugtalansága benne volt a levegőben, bárhova is vetette a sors a sakk-álomba merült Rip van Winkle-ket.

Huxley után szabadon elmondhatjuk: mindenki menekül valahová; a sakk furcsasága abban rejlik –ellentétben más drogokkal-, hogy a világ, amelyet kínál, a mi könyörtelen világunk hajszálpontos leképezése, éppen csak sokkal tökéletesebben. Mentes azoktól a hibáktól, amelyeket mi, emberek, elkövetünk: a sakktáblán nincsenek gázkamrák, vérfoltok, nincsen kínzókamra vagy házi őrizet. Lépések vannak, hideg számítás és stratégia.

Ettől az ütközetek még könyörtelenek; ha a sakk "az istenek játéka", akkor ezek az istenek a mi antropomorfizált, háborútól ittas árészeink lehetnek.

S mi történik, ha valaki elmerül az isten-játék rejtelmeiben? Mint a regény főhőse, Luzsin, akit "Fokozatosan az a rögeszme keríti hatalmába, hogy egy világméretű sakkjátszmába keveredett, minden félmozdulatban, elejtett szóban fondorlatot, ellene irányuló lépést lát."
A könyv egy valóságcsere története, azaz inkább egy életen át húzódó menekülési kísérlet egyik világból egy másikba – egy világból egy másikba. Mert ha létezik érzetcsere, ez miért ne lehetne? Egyáltalán, ki dönti el, mi a valóságunk és mi a kitaláció? Viszonyítás kérdése.

Sőt, Edward Fitzgerald Omar Khayyam-átirata szerint még csak az sem:

Bábok vagyunk az óriási Sakk
éj- s napmezőin, sok piciny alak,
előre s hátra lépve, míg a Sors
megún, - kiüt, - s a sírba visszarak.
(Fordította: Szabó Lőrinc)

Akkor hát miről is van szó? A realitás és az álom küzdelméről? Aligha. A forradalom utáni orosz emigránsoknak is képzelt világuk volt; erre jó példa Luzsin menyasszonyának az otthona, ahol az anyja kétségbeesett igyekvéssel igyekezett újrateremteni a hajdani Oroszországot – az egyik álomvilágból Luzsin tulajdonképpen csak egy másikba lépett át, de ennek az álomvilágnak az alakjai ragaszkodnak saját valóságukhoz, holott a regényben a valóságsíkok egymást fedik. Egy időben, egy helyen –Berlinben- több világ él egymás mellett, egymásra rakódva, háborítatlan nyugalomban. E nyugalom titka pedig nem más, mint a comme il faut, a társasági szabályok betartása, a polgári lét kereteinek rendületlen őrzése; s ezt rúgja fel Luzsin, ez az, amiben nem bír létezni, bár rövid időre megpróbálja. Megnősül, berendez egy otthont, és utazási prospektusokat néz, miközben felesége görcsös félelemmel rejtegeti előle a sakkra utaló összes jelet.

A Luzsin elleni összeesküvés valójában az egyik világ lakóinak azon meggyőződéséből ered, hogy csakis az ő realitásuk az egyetlen elfogadható lét, s Luzsin hajszálfinom érzékekkel fedezi fel üldöztetését. Azt, hogy szeretetből fakad-e Luzsina védelmezése, nem tudjuk, s nem is fontos: ha ő, Luzsina hiszi, hogy szeretet, mi, olvasók, nem cáfolhatunk rá. Sartre egyik novellájában, mikor a férj megőrül, szerelmes felesége mindent megtesz, hogy ő maga is lássa azokat a különös sakk(!!!)figurákat, amelyek férje felé repkednek, hogy elpusztítsák. Bezárkózik vele a lakásba, s szenved attól, hogy képtelen átlépni a szeretett személy világába.
Mert nem őrültségről van szó, ezt a definíciót hagyjuk meg a pszichiátereknek, (ahogy Nabokov is ezt teszi, aki nem volt kibékülve kora pszichológiai áramlataival), mi pedig igyekezzünk úgy olvasni a sorokat, mint két világ harcát, amelyet az egyébként sakkfeladványszerzőként is számon tartott író olyan páratlanul ábrázolt.

Luzsin tehát lassan elmerült a sakk világában. Eltűnik az idő is: "Az egyetlen, amit bizonyosan tudott, hogy ősidők óta sakkozik." S Luzsin jó sakkozó volt: szándékosan nem használom a "játékos" szót, mert "játszani" és "élni" két külön dolog, jobb esetben. Luzsin tisztességesen sakkozott, de a két világháború között Európában már új játékstílusok bukkantak fel, mint például egyik ellenfeléé, Turati-é: "Nem szeretett sáncolni, nem óvatoskodott, igyekezett minél váratlanabbul, minél szeszélyesebben elhelyezni a figuráit." – s Luzsint a blitzkrieg megbénítja, ahogy néhány évtizeddel azelőtt és azután országát is.

Mert a két világ között félelmetes átfedések léteztek, begyűrűztek egymásba, hogy halomra döntsenek elméleteket jóról és szépről, nemesről és tisztességesről. S Luzsin "Megértette, hogy a sakkon kívül minden egyéb csak elragadó álom…"

De hősünk nem tud átlépni a világba, amit ő választott: a választás szabadsága csak a "normális" kiváltságosoké: belehal menekülési kísérletébe, miközben az ajtó túloldaláról már kiabál, dübörög az új világ…

Nabokov: Luzsin-védelem
Fordító: Horváth Sz. István
Európa, 2008, Budapest

 

stat